A hálózat éhe

János foga összeszorult, ahogy a gyors elszántság után az izmai újra görcsbe rándultak. A Fülke-14 falán a sárga feszültségjelző azonnal villogni kezdett: a néhány másodperces ritmuszavar hiányt képezett a központi hálózatban. A mechanika nem tűrte a lassulást; a pedálok tengelye éles sziszegéssel nehezebb fokozatba váltott, mintha büntetésből még több energiát akarna kipréselni a lábakból.
Alinda érezte, ahogy a combjában átforrósodnak az inak. A bőre alatti sós izzadság becsurgott a szemébe, maró nyomot hagyva. Gábor-bácsi oldalán a túlterhelt dinamó szárazon csikordult egyet, Kovács pedig elfojtott káromkodással dőlt rá a karra. Nem volt megállás. A kolónia szörnyetege nem szénnel vagy olajjal működött, hanem az ő pulzusukkal, a szöveteikben elraktározott utolsó kalóriákkal.
– Tartsátok az ütemet! – sziszegte Gábor-bácsi, miközben az arca hamuszürkévé vált a megterheléstől.
A Nagymama nem nézett a műszerekre. Csontos kezével keményen megmarkolta a tartály szélét, de a lábai remegtek. Alinda ráébredt a rideg valóságra: a csempészett gyökér édessége csak pillanatnyi délibáb volt. A gép minden egyes szívverésüket kiszívta, és amit most izomlázként éreztek, az valójában a saját testük lassú, elkerülhetetlen elégetése volt a kolónia életben tartásáért.