A légiós daca

A rácsos ajtó nehéz fémes csikordulással vágódott ki a folyosó végén. A tizennégyes fülke stabilizálódott melegében ülő Alinda azonnal felkapta a fejét; a szektor szabályos csendjét ritkán törte meg ilyen nyers, fegyelmezetlen zaj. Erzsébet szigorú pillantással intette maradásra a lányt, de maga is feszülten a résnyire nyitott ajtó felé fordult.
A folyosón a szektorfelügyelő dühös hangja csattant. Egy újonnan kiutalt lakó állt a szűk átjáróban: kopott, sötétszürke zubbonyát feltűrte, s a földre vágta a kimért szintetikus fejadagot. Magas, szikár férfi volt, aki fenyegetően lépett a felügyelő felé. Azt kiabálta, hogy a régi világban az idegen légióban szolgált, és nem tűri, hogy beosztott rabszolgaként kezeljék a kolónia szűk celláiban.
– Nem fogok fél adagon tengődni! – dörögte a férfi, s a hangja megremegtette a nyirkos betonfalakat. – Odakint megtanultuk, hogyan kell elvenni, ami jár.
Alinda kilépett a küszöbre. Bár tüskés harag lüktetett benne a folytonos fenyegetettség miatt, a férfi tekintetében felizzó lázadás megállította. A Nagymama régi történeteire gondolt, az egykori szabad emberek makacsságára. Tudta, hogy ez az új jövevény veszélyt hoz a szektorra, mégis érzett valami elfojthatatlan, tiszta erőt a puszta dac mögött.