A légiós árnyéka — új hang

A szellőzőrács nehezen engedett a sérült tenyér nyomásának, de János addig feszítette a rozsdás fület, míg a fém tompa reccsenéssel ki nem nyílt. Egy szűk, félhomályos folyosóra másztak ki, messze a szervizakna mélyén tomboló Őrszemek alatt. A levegő itt hidegebb volt, nehéz az olaj és a száraz por szagától.
Alinda remegve támaszkodott a szürke betonfalnak, miközben János visszahúzta a rácsot. Lentről még hallatszott a megszólaló riasztók tompa bádoghangja, de a járat ezen részén egy másfajta zűrzavar fogadta őket. Emelt hangú, éles szóváltás szűrődött ki a C-szektor elágazásánál lévő közösségi térből.
– Én nem hajtgatom a pedált a te törvényeid szerint, szektorfelelős! – dörrent egy rekedt, idegen hang. – Húsz évet húztam le a külső övezet légiójában, a sivatagi határvonalon. Ott megtanultam, mennyit ér a magatokfajta bürokraták parancsa, amikor elmegy az áram.
Kovács, a szektor megbízott képviselője halkan, de fenyegetően próbálta csillapítani a férfit, aki láthatóan alig néhány órája érkezett az átvilágítóból, és máris felrúgta a szigorú fegyelmet. János intett Alindának, hogy maradjon az árnyékban. Az új lakó érkezése teljesen felbolygatta a szektor megszokott rendjét; a lakók a fülkeajtók mögül lesték a szóváltást, így a két menekülő észrevétlenül osonhatott el a csővezetékek mögötti vakfoltban.
– A kolónián mindenki egyenlő adagot kap, akár légiós voltál, akár nem – sziszegte Kovács, de a hangjából hiányzott a meggyőződés. Az új jövevény nyers fellépése olyan repedést hasított a szektor szabályzatába, amely átmeneti menedéket nyújtott Jánosék számára.