2222 · János Szikra
A láncra vert fény
A nedves, hideg levegő nehezen tágította a tüdejüket, ahogy az öregember után siettek a szűk, elágazó csővezetékek között. A fémfalakról sűrű, fekete olajcseppek hullottak a porba, elnyelve lépteik neszét. Kovács időnként hátrapillantott, ujját a feszültségmérő kézi műszerén tartva, de a mutató egyelőre mozdulatlan maradt. Az Őrszemek kattogása elhalkult, de a kolónia mélyéből lüktető, monoton gépzaj továbbra is a mellkasukra nehezedett.
Az öreg egy rozsdás, sárgás színű festékmaradványokkal borított zsilipkapunál torpant meg. Erőteljesen meghúzta a kart, mire a nehéz ajtó fémes csikordulással engedett. Odabent egy elhagyatott, kör alakú vezérlőterem tárult fel, amelynek közepén egy vastag, üvegszálas kábelköteg lógott a mennyezetről, mint egy kiszáradt gyökérzet.
– Ez a régi elosztópont – suttogta az öregember, miközben ujjával a poros konzolokra mutatott. – Innen ment a fenti kollektorok energiája a lakószintekre. Az Őrszemek előtt mi voltunk a napfény örökösei. Járt nekünk a világosság, ingyen, a természetből.
Alinda közelebb lépett, és megérintette a konzol rideg gombjait. – És most? Miért vagyunk odalenn?
– Mert a gépnek kell a testünk – felelte János, hangjában keserűséggel. – A mi verejtékünk hajtja a dinamókat, miközben a felszíni fény tiszta energiáját ők bitorolják a fenti szektorokban.
– Nemcsak bitorolják – vágta rá Kovács, feszülten figyelve a bejáratot. – Elzárják előlünk a jogot, hogy egyáltalán emlékezzünk rá. Ha rájönnek, hogy itt vagyunk, az nem egyszerűen szabályszegés. Ez lázadás.
Az öregember Alindára nézett, szemében az elszántság halvány szikrájával. – Te vagy az, kislány. A nagyszüleid még ismerték a kódokat. Az örökség nem veszett el, csak a sötétben vár.
Az öreg egy rozsdás, sárgás színű festékmaradványokkal borított zsilipkapunál torpant meg. Erőteljesen meghúzta a kart, mire a nehéz ajtó fémes csikordulással engedett. Odabent egy elhagyatott, kör alakú vezérlőterem tárult fel, amelynek közepén egy vastag, üvegszálas kábelköteg lógott a mennyezetről, mint egy kiszáradt gyökérzet.
– Ez a régi elosztópont – suttogta az öregember, miközben ujjával a poros konzolokra mutatott. – Innen ment a fenti kollektorok energiája a lakószintekre. Az Őrszemek előtt mi voltunk a napfény örökösei. Járt nekünk a világosság, ingyen, a természetből.
Alinda közelebb lépett, és megérintette a konzol rideg gombjait. – És most? Miért vagyunk odalenn?
– Mert a gépnek kell a testünk – felelte János, hangjában keserűséggel. – A mi verejtékünk hajtja a dinamókat, miközben a felszíni fény tiszta energiáját ők bitorolják a fenti szektorokban.
– Nemcsak bitorolják – vágta rá Kovács, feszülten figyelve a bejáratot. – Elzárják előlünk a jogot, hogy egyáltalán emlékezzünk rá. Ha rájönnek, hogy itt vagyunk, az nem egyszerűen szabályszegés. Ez lázadás.
Az öregember Alindára nézett, szemében az elszántság halvány szikrájával. – Te vagy az, kislány. A nagyszüleid még ismerték a kódokat. Az örökség nem veszett el, csak a sötétben vár.
Ebben a részben
Szereplők
- alinda
- egy-oregember
- janos-g534
- kovacs
Helyszín
- elfeledett-jaratok
Előző jelenet szereplői
- alinda
- egy-oregember
- janos-g534
- kovacs
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.