A külső légiós árnyéka

Nagymama elfojtott sikollyal rántotta vissza Alindát az ajtó kilincsétől, mélyen a tizennégyes fülke félhomályába.
– Eszedet vesztetted? – sziszegte az öregasszony, ujjait keményen a lány csuklójába vájva. – Az őrszemek a folyosón járőröznek! Ha most kimész, mindannyiunkat megsemmisítésre ítélnek!
– Elegem van a lapulásból! – vágott vissza Alinda, fittyet hányva a hallgatási szabályra. Meggondolatlanul, hirtelen haraggal rántotta el a karját, s szemeiben düh lobbant. – Te mindig csak vársz és rettegsz, miközben János odafent a szervizjáratokban kockáztat! Nem maradok itt!
A feszültség szinte szikrázott köztük a szűk helyiségben, ám mielőtt Nagymama újra megszólalhatott volna, a fémes ajtó nehéz csikordulással kitárult.
Nem a páncélos katonák léptek be, hanem a szomszédos zárkába kijelölt új lakó, akit a szektorgazda kísért. A jövevény megviselt arcú, széles vállú férfi volt, akinek tekintetéből teljesen hiányzott a kolónialakók szokásos behódolása. Megvetően mérte végig a nyirkos falakat.
– Ez lenne a helyem? – csattant fel a férfi rekedt, parancsoló hangon. – Tíz évet húztam le a külső légióban a jégzónában! Nem azért tértem vissza, hogy egy ilyen patkánylyukban rohadjak meg ezekkel a gyávákkal!
– Hallgasson! A házirend mindenkire érvényes! – vörösödött el a szektorgazda.
A volt légiós agresszívan a tiszt felé lépett. Alinda kihasználta a hirtelen kirobbant zűrzavart: fittyet hányva Nagymama kétségbeesett intésére, átsiklott a veszekedők között, egyenesen a sötét folyosó felé.