A lázadó léptek visszhangja

Alinda lába alatt szinte megremegett a hideg fémburkolat, ahogy kisurrant a folyosó homályába. A háta mögött a szektorgazda tehetetlen kiabálása és a jégzónából visszatért légiós dühödt dübörgése visszhangzott. A jövevény nyers, parancsoló hangja szétzúzta a kolónia megszokott, fojtogató csendjét.
– Engem nem ijeszt meg a megsemmisítő fülke, tiszt! – dörögte a férfi, s a falnak feszítette a tisztségviselőt. – Odakint, a fagyban megtanultuk, mit ér a puszta élet. Maguk itt lent csak gépies élőhalottak!
Az őrszemek nehéz léptei már közeledtek a csarnok felől, de a zárkák riadt lakói mégis óvatosan kiálltak az ajtóküszöbökre. Alinda a szellőzőrács árnyékában lapult. Szívét nemcsak a rettegés, hanem egy furcsa, meleg reményjárta át: a dac szaga keveredett a dohos levegővel. Nagymama elmosódott alakja feltűnt a tizennégyes fülke ajtajában, dermedten figyelte az összecsapást, míg ujjai görcsösen szorították az L656 által átadott apró rézlemezt.
Alinda nem tétovázott tovább. Kihasználva, hogy a szektorgazda minden figyelmét leköötötte az új lakó tombolása, besurrant a legfelső szervizjáratok felé vezető szűk nyílásba. A csővezetékek melege mögött végre felsejlett a lehetőség, hogy rátaláljon Jánosra.