A központi elosztó

János és Alinda áttörték a szűk nyílást, és beléptek a sziklába vájt, elfeledett csarnokba. A lábuk alatt megremegett a rozsdás fémrács, ahogy a mélyből érkező ritmikus dübörgés egyre erősebben rázta a falakat. A fojtogató gépzaj helyett itt hűvös levegő áramlott, de a sötétség sűrű és nehéz maradt.
„Látod azokat?” – suttogta Alinda. A hangja elcsuklott a félelemtől.
A csarnok közepén hatalmas, átlátszó csővezetékek futottak a mennyezettől a padlóig. A csövekben halvány, sárgás fénnyel derengő folyadék lüktetett a lakószektorok felől a központ felé. A rendszer nem csupán áramot gyűjtött a pedálokról; az emberek testének minden egyes wattját, életenergiáját szívta el, hogy fenntartsa a kolónia gépezetét.
János közelebb lépett a lezárt vezérlőpulthoz. Ujjai a hideg fémre tapadtak. „Ezek nem mi vagyunk” – mondta szaggatottan, miközben a pulzusát érezte a torkában. – „Azt akarják, hogy csak alkatrészek legyünk. De nem... nem gépeknek születtünk.”
Alinda megragadta János karját. A félelem nem múlt el, de a felismerés tisztává vált: a saját döntésük tette őket emberré, nem a kiszabott adagok. Felülről ekkor tompa, fémcsikorgó hang visszhangzott – a rendszer reagált, és az Őrszem-3 már megkezdte a leereszkedést a járatba.