A felébredt árnyék

A pattanást követő súlyos csendben János és Alinda is mozdulatlanul álltak. A „mi lesz vele” kérdése most már nem egy távoli elméleti probléma volt, hanem a sötét, nedves falak között tapintható, azonnali valóság. A friss levegő, amely korábban reményt ígért, most mintha égett volna a tüdejükben. A kolónia megszokott, tompa zúgása teljesen elhalt, helyét a sötétségből érkező, egyre mélyebb, ritmikus dörmögés vette át. Ez már nem csupán zaj volt, hanem egy hatalmas, élőnek tűnő entitás lélegzete.
Alinda kezének szorítása megmerevedett Jánoséban. Szemei a semmibe bámultak, arca sápadt volt. A félelem, amit az Őrszem-3 és L656 is érzékelhetett a hálózat rezdülésein keresztül, most bennük, a járat mélyén testet öltött. Tudták, hogy a rendszer észrevette őket. Nem volt menekvés, sem visszavonulás. A döntés, hogy belépnek ide, visszafordíthatatlannak bizonyult.
János lassan, óvatosan felemelte a szabad kezét. Ujjai a nedves, érdes falon tapogatóztak, ahogy megpróbálták felmérni a helyzetet. A szimbólum halvány fénye szinte teljesen elnyelődött a sötétben, alig mutatva utat. „Tovább” – suttogta, mintha nem is Alindához, hanem a sötétséghez beszélne. A hangja rekedtes volt, de elszántság csengett benne. A kolónia napirendje, az állandó pedálozás és a massza-adagok már csak távoli emléknek tűntek. Most a saját sorsukért, a „mi lesz vele” kérdésére keresték a választ – itt, a gép szívében, ahol a fojtogató levegő hordozta a pusztulás és a kezdet ígéretét. A gép dobbanása egyre hangosabb lett, magával rántva őket a mélységbe.