A közös kihívás

L656 kiáltása átvágott a levegőn, mint egy kés. „Mégis mit képzeltek? Nincs elég a pedálokból, nincs elég a masszából! Hol van a G302?!” A hang elhalóban volt, de a benne rejlő düh kézzelfoghatóan vibrált a c-szektor feszült, félhomályos folyosóján. Alinda arcán megkeményedtek a vonások, ahogy a Légiós nevét hallotta. Nemcsak a saját családjának terhe, az illegális energiaátkötés súlya nehezedett rá, hanem a kolónia egészének szétzilált rendje is. A nagymama hiánya, a régi történetek elvesztése, mindez most egyetlen nagy, fenyegető csomóvá állt össze a fejében. „Pontosan ez az,” – suttogta, a hangja rekedtes volt a feszültségtől, – „ő hozza a bajt. Mindent felbolygat.”
János érezte Alinda remegését, még ha nem is érintette. Az őrszem kiáltása és a G302 neve mint egy villámcsapás hatott, feltépve a lány sebeit. A kolónia napirendje, ami eddig csak monoton háttérzaj volt, most brutálisan behatolt a személyes terükbe. János haragja is felerősödött, de nem L656, hanem a rendszer ellen, amelyik ebbe a helyzetbe kényszerítette őket. „Nem tehetünk mást, mint hogy kitartunk,” – mondta, hangja mély volt és határozott, megpróbálva Alinda bizonytalanságát eloszlatni. – „De nem egyedül.” Tekintetük találkozott, és ebben a pillanatban a kimondatlan szavak súlya felülírt minden külső zajt. A „Hogy lesz az ember?” kérdése most már nemcsak egy absztrakt félelem volt, hanem egy közös kihívás, amit együtt kell megválaszolniuk.
Alinda nézett Jánosra, és egy pillanatra a düh elillant a szeméből, helyét a szikrázó elszántság vette át. Tudta, hogy Jánosnak igaza van. A csendes tiltakozás, a mélyen gyökerező kapcsolat volt az egyetlen fegyverük a kolónia nyomasztó valóságával szemben. A „Mi lesz vele?” – ez a kérdés is új értelmet nyert, hiszen nem csak rájuk, hanem a kettejük között formálódó kötelékre is vonatkozott. A folyosó tompa fényében, L656 távoli morajában egy új döntés született meg. Nem menekülhetnek, de nem is adják fel.