G534 öröksége

János megfogta Alinda könyökét, és óvatosan behúzta a c-szektor egyik félhomályos beugrójába, el a távolban még mindig dühösen kiabáló L656 hangjától. A folyosó fémrácsain a lábak ritmikus trappolása visszhangzott; a kolónia szigorú napirendje nem tűrt megállást, de ők most mégis kiszakítottak egyetlen tiltott pillanatot.
„Ide hallgass,” – mondta János rekedten. A szemeiben a szüntelen félelem mellett valami új, szilárd elszántság lobbant fel. „A rendszerben G534 vagyok. Egy névtelen alak a dinamók mellett. De a nagymamád... ő tudta, ki vagyok valójában.”
Alinda felnézett rá, s a feszültség szorítása egy pillanatra engedett a mellkasán. Hirtelen felidéződött benne a múlt: a nagymama, aki mindig hűvösen és a kolónia törvényeit követve utasította vissza János segítségét, amikor a férfi élelmet vagy tiszta alkatrészt próbált átadni nekik. A szabályzat tiltotta a szektorok közötti jogosulatlan kötődést, s az öregasszony nyíltan elhúzódott tőle. Alinda azonban most, a férfi tekintetét látva megértette azt, amit gyerekként nem vett észre: a nagymama szigorú szavai mögött rejtett féltés és elfojtott rokonszenv lapult.
„Elküldött, mert védeni akart,” – folytatta János, és egy apró, kézzel csiszolt rézcsatlakozót csúsztatott Alinda tenyerébe. „Ezt még ő adta nekem titokban, mielőtt elment. Tudta, hogy eljön a nap, amikor a hálózat túlterhelődik, és L656-ék elindítják a tisztogatást.”
János nem maradhatott többé az árnyékban. A lépéseivel és azzal, hogy felvállalta a nagymamához fűződő eltitkolt köteléket, végleg átlépte a passzív megfigyelő határait. Alinda megszorította a hideg rézdarabot, és bólintott. A kolónia nyomása nem csökkent, de János kiállása új irányt adott a megmaradásukért vívott harcnak.