A kiút körvonalai

A szűk, gőzszagú szervizfolyosón csak a fali csövek halk kondenzvíz-csöpögése törte meg a csendet. A C-szektor felől hunyorgó vészvilágítás szűrődött be, jelezve, hogy az L656-os túlterhelés láncreakciót indított el a hálózatban.
– Erre, a szellőzőjárathoz – suttogta Alinda, és megfeszülő izmokkal húzta maga után a nagymamáját.
Az idős asszony zihálva követte, de a tekintetében nem a bujkálók kétségbeesése égett, hanem valami sokkal veszélyesebb: a tisztánlátás.
– Kétszáz éve... – mormolta a nagymama, miközben áthaladtak az egyik szűk vasráccsal védett átjárón, ahonnan rálátás nyílt a mélyben húzódó dinamócsarnokra. – 2050 óta csak pörgetjük ezeket a kerekeket. A dédszüleim még látták a fák árnyékát. Azt mondták, a nap melege nem áramszámlára megy.
Alinda megtorpant a rácsoknál. Odalent a sötétbe borult pedálsorok mellett zavarodott emberek kiabáltak; Gábor bácsi fojtott hangja is felhangzott a homályból, ahogy a kiégett biztosítékokat kereste. A kolónia generációk óta elfogadta ezt a gépies létezést, mert elhitették velük, hogy a falakon túl semmi sincs.
– Nem állhatunk vissza a pedálokhoz – nézett fel Alinda. Torka összeszorult az Őrszemektől való félelemtől, de a szíve mélyén meleg bizsergés támadt: a kinti világ nem mese volt. – Meg fogjuk találni a kiutat.
A távolban megszólalt a fémes sziréna, de Alinda most először nem az elrejtőzés, hanem a szabadulás szándékával lépett tovább a sötét járatban.