A biztosíték ára

A pattanó hang után a vezérlőterem sárgaréz műszerei gőzös szisszenéssel adták meg magukat a túlterhelésnek. A megvilágítás villant egyet, majd áttért arra a szomorú, derengő sárgára, amit a kolónia lakói a „spórolós üzemmód” nevében már harminc éve az egyetlen létező fénynek tekintettek.
Nagymama nem esett pánikba, helyette megigazította a kendőjét, és alaposan szemügyre vette a füstölgő panelt.
– Nos – jegyezte meg olyan nyugalommal, mintha csak a rántást égette volna le –, a jó hír az, hogy a frekvencia átment. A rossz hír pedig az, hogy most valószínűleg a C-szektor összes biztosítéka a túlvilágra költözött.
Alinda megszorította az idős asszony kérges kezét. Nem a félelem szorította össze a torkát, hanem az a hirtelen ébredő, mély bizonyosság, hogy nincsenek egyedül. A szikra elindult, és ebben a sötétedő zugban a nagymamája meleg kézszorítása sokkal valóságosabb volt, mint az egész pedálhajtotta kolónia bizonytalan rendszere.
– El kell tűnnünk innen, mielőtt az Őrszemek idetalálnak – suttogta Alinda, de mosoly bujkált a szája szélén. – Ugye tudod, hogy most már nincs visszaút a rendes napirendhez?
– Utáltam is a reggeli masszát – legyintett a nagymama, miközben összenéztek. A pillantásukban benne volt minden: az eltelt évek hallgatása, a szikrázó lázadás és az az összetartozás, amit semmilyen vezérlőtermi szabályzat nem tudott kiirtani. Megindultak a sötétedő járatok felé.