A döntés súrlódása

A fémes sziréna éles hangja elfojtódott, ahogy mélyebbre hatoltak az elfeledett járatok nyirkos téglafolyosóján. Alinda nem állt meg; hevesen megragadta a nagymama karját, és a lezárt ellenőrző-pont felé húzta.
– Gyorsabban! Ha most elkapnak, végünk! – szisszente a lány, türelmetlenül rángatva az idős asszonyt.
A nagymama azonban megtorpant, és erélyesen kiszabadította a csuklóját. Az arca elvörösödött a kimerültségtől és a benne felgyülemlett dühétől.
– Állj meg, Alinda! Nem futhatunk vakon a semmibe! – emelte fel a hangját, figyelmen kívül hagyva a visszhang veszélyeit. – Mit érsz a szabadsággal, ha megfagysz az első akna alján? Nem állatok vagyunk, akiket a pánik terel!
– De maguk pontosan úgy éltek! – vágott vissza Alinda, szemeiből gyerekes harag és elfojtott csalódottság áradt. – Hetven évig hajtották a pedálokat, és közben emlékekről meséltek! Ember akarsz lenni, vagy csak egy alkatrész, ami tudja, mi az a napfény, de sosem meri megérinteni?
A pofonként csattanó szavak megállították a levegőt a szűk folyosón. A nagymama megmerevedett, de tekintetében a sértődöttség helyett sötét, konok dac gyúlt.
– Az tesz emberré, Alinda, hogy megőrizzük a méltóságunkat még a gépek között is – felelte fojtott, kemény hangon. – Nem a vakrohanás tesz emberré, hanem a döntés, hogy miért kockáztatunk.
Mielőtt Alinda válaszolhatott volna, a csöveken végigfutott egy fémes ütődés hangja. Valaki közeledett a szervizfolyosó felől.