A kimerült hús ára

A nyirkos járatban a szirénák tompa, elfojtott morajlássá halkultak, ahogy mélyebbre nyomultak a csővezetékek sűrűjében. A csövekből áradó halvány meleg helyett itt csak a párolgó hűtőfolyadék szagát lehetett érezni. L656 lába alig bírta a tartást; a pedáltermekben leszívott életerő nem hagyott benne tartalékot.
– Meg kell állnunk… – lihegte János-G534, miközben vállával támasztotta a férfit. – A pulzusa alig tapintható. A rendszer teljesen kiszívta az erejét.
Alinda visszanézett a sötétbe. Tudta, hogy a kolónia nemcsak a másodperceket, de az emberi izmokat és a vért is puszta fűtőanyagnak tekintette. L656 kihűlő bőre pontosan azt a pusztulást mutatta, amit az elvárt energia-kvóták hajszolása okoz a testen. Ha nem tudnak hőt és tápanyagot adni neki, a szervezete feladja, mielőtt elérik a felsőbb szinteket.
– Nincs idő pihenni, de ezt nyeld le – mondta Alinda, és a zsebéből előhúzott egy kis darab besűrített tápmasszát, amit a nagymamája rejtett el neki. L656 remegő ajkához emelte. – Rágd meg. Szükséged van a saját energiádra, különben itt fagyunk meg.
L656 lassan nyelt, miközben a járat falain át megremegett a fém: a dinamóterem felől felsíró villanymotorok jelezték, hogy a kolónia újabb műszakot sajtol ki a megmaradt emberekből. János-G534 gyengéden megszorította Alinda kezét a homályban; a fagyos csővezetékek között ez a csöndes érintés tartotta bennük az életet.