Az Örökösök jussa

A nyirkos járat emelkedni kezdett, és a vastag szigetelés mögött elhalkult a dinamók morajlása. János-G534 félretolta a belógó, rozsdás csőköteget, aminek a felületére kézzel karcolt jelek mutatták az utat. Egy kör alakú szimbólum állt ott: egy stilizált nap, aminek sugaraiba elmosódott számsorokat véstek.
– Ez a régi szektor jelzése – suttogta János, miközben L656-ot igazította el a vállán. – A nagy leállás előtt az itt dolgozókat a Napfény Örököseinek nevezték. Azoknak, akik még látták a szűrve beeső fénysugarakat a legfelső kupola alatt. Ők hagyták itt ezt a tartalék útvonalat.
L656 tekintete a karcolásra tévedt, s a nyelőcsövében még érezhető tápmassza adta csöppnyi erőt összeszedve megszólalt:
– Nem csak jel. Az Örökösök nem egy lezárt nemzedék, hanem maga a juss. A kolónia elvette tőlünk a fényt, és visszahulló hővé törpítette az életünket. Aki átlépi ezt a vonalat, a felszíni jogot követeli vissza az Őrszemektől.
Alinda elszántan megragadta a falba süllyesztett kézi kart. A szervizzsilip súlyos acélretesze fémes csikorgással mozdult meg. Odakintről, az ellenőrző-pont irányából hirtelen éles, sárga szirénafény csapott be a nyitott résen.
Az Őrszem-3 nehéz lépteinek csikorgása visszhangzott a rácsos padlón; a szintváltó kapunál már várták a szabályszegőket.
– A fény nem juss, hanem elosztott bio-kvóta! – dördült el a mechanikus hangszóróból a fémhang. – Lépjetek vissza!