A kihunyt juss

A szűk nyílás mögött a sötétség szinte fizikai súllyal nehezedett rájuk. Az aknából kikopott a kolónia megszokott, éles vibrálása; a csövekben nem a meleg víz, hanem a kihűlt por susogott. János a nehéz, rozsdás vasreteszt tolta vissza az átjáró ajtaján, kizárva az Őrszemek egyre közeledő, ritmikus lépteit.
– Innen nincs visszatérés a megszokott fekhelyekre – morogta a 84-es-alany, miközben szorosra zárta a tenyerét a sötétben. – A járőrök átvizsgálják a C-szektort, és ha nem találják az emberanyagot a pedáloknál, törlik a fejadagunkat.
– Nem a számaid miatt vagyunk itt – vágott közbe Alinda élesen, miközben óvatosan támogatta a Nagymamát a csúszós fémbordákon. – Hanem azért, mert ott bent már lélegezni sem lehetett a félelemtől.
A Nagymama reszkető ujjai végigsimítottak a falba vésett, kopott fémtáblán. A rozsdás vezetékek felett, egy régen kiégett lámpatest mellett rézkarc derengett: a fenti világ utolsó napszektorának jelzése.
– A fenti ég nem a gépeké volt – suttogta az idős asszony, s hangja fojtottan visszhangzott a szűk járatban. – Az én szüleim még emlékeztek rá. Azok, akik a napfényt örökölték, nem mérlegelték kilowattokban a létezést. Az embernek joga volt a fényhez, nem bérbe kapta a munkájáért.
– A múlt nem ad enni – horkantott fel a 84-es-alany. – Az Őrszemek a wattokból építették ezt a falat. Aki nem hajtja a géptermet, az nem örököl semmit, csak a hulladékaknát.
– Hamis az egyenletük – jelentette ki János, és a sötétben megvilágította a járat elágazását egy elhasznált jelzőfénnyel. – Ha a hálózat feszültsége a mi testünkből születik, akkor a fénynek is a mi jussunknak kell lennie. És ezt az örökséget nem hagyjuk veszni a pedálok mellett.