A kihűlt raktár sötétje

Az L656-os szektor elhagyatott csarnokába vezető szűk folyosón a betonba ágyazott csövek már nem lüktettek. A kihűlt, vastag porréteggel borított raktárban a homály elnyelte a kolónia megszokott ütemét. János-G534 óvatosan lépkedett a szétszórt alkatrészek és kiürült fémrekeszek között, tekintete Alindát követte. A lány szaporán szedte a levegőt, az ujjai görcsösen szorultak a zsebében lapuló vezetékvégre, mintha még mindig a szűk bypass-szelep fojtogató nyomását igyekezne kibírni.
János óvatosan kinyújtotta a kezét, és meggondoltan Alinda karjára tette. A mozdulatban felsejlett a tiltott, szabványon túli ragaszkodás: nem volt ebben semmi kolóniai logika, nem hajtott dinamót, és nem termelt wattot a központi hálózatnak. Csak egy csöndes kísérlet volt a néma raktár mélyén arra, hogy emberként érjenek egymáshoz.
– Nyugodj meg – suttogta János, hangjában óvó figyelemmel. – Itt sincs áram. Az érzékelők sem működnek.
Ám a vasrekeszek mögül hirtelen éles fémcsikorgás hallatszott. A dobozok árnyékában egy megriadt, csontos alak húzta össze magát: a szektor egy elfeledett, rettegő lakója, aki a sötétséget használta fedezékül. Alinda szeme villant. A felgyülemlett dac és az állandó hajszoltság indulata egyszerre robbant ki belőle: nem kérdezett, nem mérlegelt, cipekedő léptekkel egyenesen a sarokba szorult alak felé indult, meggondolatlan vadsággal kérdőre vonva az idegent.
– Mit keresel itt? Miért bujkálsz előlem? – csattant fel Alinda hangja, megtörve a csarnok fojtogató csendjét.
A megrettent lakó ösztönösen visszahúzódott a rozsdás vaslemez mögé, miközben János óvón a lány és az ismeretlen közé lépett. Abban a pillanatban, ahogy a félelem és az indulat összecsapott, a raktár félhomályában élesebben rajzolódott ki a kérdés, mint bármelyik központi norma: ha a túlélésért még a sötétben is egymás ellen fordulnak, mi marad meg bennük abból, amit embernek neveznek?