A kézi kapcsoló

János leereszkedett a fal tövébe, és egy megkeményedett gumi fedél alól kinyúlt egy régi, öntöttvasból készült kézi kapcsolóért. A kar vastag porréteg alatt lapult, mintha fél évszázada senki sem fordította volna el. Amikor János mindkét kezével ráfeszült, a rozsda pattogva engedett, és a mechanika fémes reccsenéssel kattant át egy állást.
A szőnyegszerűen futó kábelkötegekben megszűnt az a halk, vibráló zümmögés, amely eddig a dinamóterem felé szívta az energiát. A járat sarkában álló kis vészlámpa zölden villant fel, s a hirtelen csöndben Alinda tekintete a kapcsoló melletti lemezre tévedett. A kopott bádogfelületre kézzel karcolt nevek sorakoztak, nem pedig a mostani szektorkódok. „Kovács István – 2038”, „Varga Klára – 2041”.
– Nem számsorok voltak – suttogta Alinda, és meleg ujjbegyét végighúzta az egyenetlen betűkön. – L656-ot elvitték a fertőtlenítőbe, mintha csak egy elhasznált alkatrész lett volna. Senki sem mondta ki a nevét. De ezek az emberek még tudták, kicsodák.
János komoran bólintott, miközben a meglazult huzalokat igazította. A kolónia nemcsak a húst és az izmot zsákmányolta ki, hanem a személytelenséggel törölte el az emberi méltóságot. Ha valaki csak egy pedált hajtó erőforrás, nem lázad fel. De amint felismeri a saját nevét a rozsda alatt, a gépezet megszakad.
– Ezzel a kapcsolóval lecsökkentettük a szektor elszívását – mondta János enyhe feszültséggel a hangjában. – Az Őrszem-3 hálózata perceken belül észlelni fogja az ingadozást. Nem maradhatunk itt, de most már tudjuk: a rendszer leállítható.