János megragadta Alinda karját. „Gyere!” – sürgette, és…

János megragadta Alinda karját. „Gyere!” – sürgette, és máris indult, a sötét járat mélyebb része felé, ahol a fény egyre halványabbá vált. A falak hidegek voltak és nyirkosak, a levegő pedig állott, mintha senki sem szellőztette volna évtizedek óta. A halk zümmögés megszűnése még inkább felerősítette a feszültséget; most már csak a saját gyorsan dobogó szívüket hallották, és a távoli, tompa morajlást, ahogy a kolónia élete a megszokott módon folytatódott – egy ideig még. Alinda tudta, hogy minden egyes lépésük egyre közelebb viszi őket a megváltoztathatatlanhoz, a szembenálláshoz, ami L656 halálával elkezdődött. Az arcok, a nevek, a kézzel írt betűk a bádogfelületen égtek a retinájába, bizonyítva, hogy volt idő, amikor az emberek még valóban emberek voltak, nem pedig számozott alanyok a rendszerben.
Pár perc múlva egy acélfal meredezett előttük. Ez volt az, amit János az elfalazott zsilipkapunak nevezett. Nem volt rajta semmiféle nyílás, csak sima, masszív felület, amely reménytelenül zárta el az utat. János azonban nem adta fel. Végigsimított a hideg fémen, és egy rejtett kapcsoló után kutatott, pontosan ott, ahol a nagymama régi elbeszélései szerint a Napfény Örökösei hagytak nyomot. Egy apró, oxidált dudor akadt a kezébe, alig észrevehetően a fal textúrájában.
Amikor János megnyomta, a zsilipkapu mellett egy beépített panel nyílt fel, ami mögött sorban álltak a régi, elavult műszerek. Fényük pislákolt, mintha épp most ébredtek volna hosszú álmukból. A kapcsolók és kijelzők, amelyeket János értő kézzel kezdett vizsgálni, a kolónia teljes bio-energia elszívó rendszerének archaikus vezérlőpultját mutatták. A kijelzőkön villogó adatok azt mutatták, hogy a lekapcsolt áramkör azonnali, de rövid távú zavart okozott a hálózatban. Az Őrszem-3 hálózata riasztásokat küldött, de még nem volt tiszta a kép számára, mi történt. Egy ember nevét sem látta az adatok között, csak kódokat és energiaingadozásokat. A rendszer egy emberről sem tudott, csak a kinyert energia mennyiségéről.
– Ezek a műszerek mesélnek – suttogta János, miközben ujjaival a porlepte gombokon járt. – Azt, hogy hogyan is lettünk mi… ilyen. Energiaforrások. De azt is, hogy hogyan lehet ezt megfordítani. Van egy lehetőség. Ezen az oldalon, valahol, van egy bejárat, ami átvezet a külső, elfeledett szektorba. Itt rejtették el az átjárót, hogy ne találják meg, amit el akartak takarni. Ide írták az Örökösök a jelzéseket, a falra. A nevünket. Azt, hogy mi lesz velünk. De még nem tudom, hogyan nyissuk ki. Az időnk fogy.