A kiszívott meleg nyomai

A fém csikordulva engedett a feszítésnek, s a szűk résen át hűvös, áporodott levegő tódult ki a régi járatból. János fordult először, elszántan átpréselve magát a rozsdás zsilipnyíláson, majd megragadta Alinda kezét, és áthúzta a lányt a homályos, elfalazott ellenőrző fülkébe.
A terem közepén kihűlt bio-kondenzátorok sötétlettek, a falakon pedig kopott, üveglapos műszerek sorakoztak. Alinda megállt az egyik korrodált panel előtt: a rozsdás mutatók egykor a csatolt munkások testhőjét és kalórialeadását mérték. A lány önkéntelenül megdörzsölte sajgó vádliját. A szüntelen pedálozás, az izmok görcsös merevsége nem újkeletű teher volt; a kolónia a kezdetektől fogva az emberi testet használta fel üzemanyagként.
– A Nagymama mesélte – suttogta Alinda, miközben végighúzta ujját a műszertábla repedt üvegén –, hogy a kétezres évek elején a test még a sajátjuk volt. Nem adagolták a szervetlen masszát, és az energiát sem a saját vérükből facsarták ki a gépek. Az ő nagymamája még futott a napon, csak úgy, a mozgás öröméért.
János a fülke túlsó végében álló, vastag kábelkötegeket vizsgálta. A rézvezetékek szigetelése átégett, a falból kifutó csövek pedig egyenesen a központi energiagyűjtő felé vezettek. A rendszer ma is pontosan ugyanúgy mészárolta le az emberi erőt, mint fél évszázada, csak mostanra a tartalékok végleg kimerültek.
– Ha a hálózat túlterhelődik, még több pedálidőt követelnek majd – mondta János, és hangjában ott rejtőzött a komor felismerés. – Nem a gépek állnak le először, hanem mi.