A sárga jelzés

János fojtott lélegzettel lépett ki a szellőzőakna nedves peremére, és megvárta, míg Alinda is mellé ér. A lány cipője alatt halkan megroppant a vakolathulladék, de a folyosón most csak a távoli generátorok tompa morajlása hallatszott. A falakon vastagon ült a rozsda és az évtizedes korom, a csöveken azonban néhol még látszottak egy régi, sárga festékréteg nyomai – a napkorongot formázó, kopott jelzések.
– A Napfény Örökösei – suttogta János, s ujját végighúzta a hűvös fémre karcolott sugármintákon. – Apám mesélt róluk a dinamóteremben. Az első generáció munkásai hívták így magukat, akik még emlékeztek a kinti világra. Azt mondták, a fényhez való jog nem kvóta kérdése, s nem engedték, hogy a gépek teljesen kiszívják belőlük a meleget.
Alinda megérintette a hideg acélt. Nagymama elbeszélései most hús-vér valósággá váltak: a családja nem csupán túlélőkből állt, hanem olyan emberekből, akik jogot formáltak a létezésre. Az Őrszemek hiába törölték el a régi szektorok neveit, a falak őrizték a lázadás emlékét.
– Ott a zsilip – mutatott előre a lány a csővezetékek mögötti, sötét résre. A rozsdás fémlemez résnyire nyitva állt, mögötte ismeretlen, hűvös levegő áramlott. János erősen megragadta a zsilip szélét, és izmait megfeszítve feszíteni kezdte az elakadt ajtót, hogy átférjenek.