A családi emlékezet réséiben

János-G534 megragadta Alinda kabátjának ujját, és hirtelen mozdulattal visszahúzta a lányt a szellőzőakna mély árnyékába, éppen mielőtt az Őrszem vörös pásztája végigsöpört volna a nyers betonszegélyen. A fémes berregés lassan távolodott az L-szektor bejárata felől, de Alinda nem a közvetlen veszélyre figyelt. A mellkasát feszítő hiányérzetben Nagymama halk, elcsukló hangja visszhangzott.
Otthon, a C-szektor szűk fülkéjében Nagymama volt az egyetlen kapcsolata a gépek előtti időkhöz. Az öregasszony még a dédszülőktől hallott a 2030-as évek szabad világáról, a valódi napfényről és a családról, amely nem kvóták meg azonosítók, hanem vér és szeretet alapján tartozott össze. Alinda apja évekkel ezelőtt tűnt el a generátorszint mélyén, amikor a hálózat túlfeszültsége elnyelte a műszakját, édesanyja pedig az alvóblokki lázban veszett oda. Csak Nagymama maradt meg neki az elnyomó gépvilágban, s most, L656 elvesztése után a lány ráébredt: a Kolónia szisztematikusan fosztja meg őket mindenkitől, akihez kötődnek.
– Nem mehetünk tovább ezen az úton – suttogta János, miközben a falhoz lapulva a sötétséget kémlelte. – Ha elkapnak minket a tilalmi sávban, büntetőműszakra küldenek.
Alinda megrázta a fejét, de szemeiben a rettegést felváltotta egy makacs, reményteli szikra. Emlékezett Nagymama szavaira a családi múltból: az apja egykor mesélt egy elfalazott szervizalagútról, amely a régi lakószektorok alatt futott. Léteznie kellett egy másik útnak – egy olyan rérésnek a szigorú renden, ahol a napfény emléke még nem hunyt ki teljesen.