A kék zsilip árnyékában

Az éjszakai ciklus tompa szirénája jelzés nélkül vágta el a C-szektor halvány vészvilágítását. Erzsébet szabályos, nehéz légzése betöltötte a tizennégyes fülke szűk terét, de Alinda nem tudott aludni. János szavai még mindig ott vibráltak a fémfalak rétegei között, mélyebben, mint a dinamók állandó zúgása.
A lány nesztelenül lépett le a vaságyról. Megérintette a zsebében lapuló, sárgarézből hajlított kis huzaldarabot – egy elfeledett világ maradványát –, majd átcsusszant a szektor félig nyitva felejtett szellőzőrácsán. A kolónia csőhálózata fagyos volt, a padlót vastag por és olajréteg borította. Alinda léptei a C-szektorból kivezető, félreeső járatok felé vitték, oda, ahová a szokványos munkabeosztás sosem engedett bebocsátást.
Az L-lakó szektor határához érve a levegő nehezebbé, fémesebbé vált. Itt már nem sárga, hanem vészjósló, mélykék fények villóztak a mennyezeti síneken. Ebben a lezárt övezetben tartották a megjelölt alanyokat, s a falak mögött tompa csikorgással mozdultak az energiatartályok. Alinda szíve vadul kalapált: tudta, hogy János áthidalása innen eredt.
Mielőtt azonban elérte volna a szektor belső zsilipjét, a sötétségből két nehéz, hidraulikus váz lépett elő. A Sentinellek vörös érzékelősugarai azonnal végigsöpörtek a lány dermedt alakján. A hideg fémvázak mozdulatlansága mögött felbúgott a biztonsági protokoll. Alinda megtorpant, de mögötte már leereszkedett a gépies retesz.