A falon túli pulzus

Az Őrszem nehéz csizmáinak dobogása lassan elhalt a C-szektor fémfolyosóján, de a levegőben ott maradt az égett ózon és a félelem fanyar szaga. Erzsébet görcsösen szorította Alinda vállát, próbálva visszahúzni a lányt a dinamó pedáljaihoz. A kolónia szigora nem tűrt fennakadást: a kiszabott energiahányadot teljesíteni kellett, függetlenül attól, mekkora véráldozat áron zárult be a tizenötös fülke ajtaja.
Alinda azonban nem a pedálok felé fordult, hanem a hideg válaszfalhoz szorította a tenyerét. A vezetékcsatorna felől szabálytalan, lüktető kopogás hallatszott. János-G534 keze még mindig égett a korábbi túlterhelés áthidalásától, de a szerelőakna felől átnyúló rezgések határozott üzenetet hordoztak.
– Ne figyelj rá! – sziszegte a nagymama reszkető hangon. – Ha a szektorfelügyelő meglátja, minket is a büntetőfülkébe kényszerít.
– Nem vagyunk cserealkatrészek, nagymama – felelte Alinda szaggatottan.
A cső túloldalán János éles, dühös hangja szűrődött át a szellőzőrésen. A saját bioenergiájának kockáztatása átszakította benne a fegyelem gátjait.
– A tizenötös még lélegzik – mondta János, s a hangjából kiderült, hogy a haragja már nemcsak az Őrszemnek, hanem a teljes rendszernek szól. – Azt hiszik, ha wattokban mérik az életünket, elfogadjuk a gépek törvényét. De nem a megtermelt áram teszi az embert.
Alinda megborzongott. A fiú szavaiban nem a kolónia megszokott fásultsága, hanem a tiltott ragaszkodás és a lázadás szikrája lüktetett.