A kapu az akna felett

A fagyos sötétség lassan beleette magát a kabin fémfalaiba. János szorosan markolta a rezes spirált, miközben a lezárt L-szektorban a levegő egyre elnehezedett. A falak túlsó oldalán elhaltak az őrszemek léptei, de a hideg könyörtelenül kúszott fel a padlóról.
– Ez nem puszta emlék – suttogta a nagymama, és remegő ujjával a kabin hátsó sarkában húzódó, rozsdás lemezburkolat felé mutatott. – Apám az első generációval érkezett, amikor a hálózat lezárta a felszíni kapszulákat. Azt mondta, mi vagyunk a napfény örökösei, még ha most a mélyben, a dinamók felett sorvadunk is. Jár nekünk a fény, nem csak a bio-massza.
Alinda közelebb húzódott Jánoshoz, tekintete a sötétben a falat kutatta.
– Mit ér az örökség, ha ránk fagy a szektor? – sziszegte a lány szorongva.
– A gép csak az automatikus reteszt ismeri – mondta az öregasszony. – De a rézspirál átviszi a fizikai kontaktust a régi szervizjárat kézi kioldóján. Azok hagyták ott, akik még nem jelszavakból álltak.
János nem habozott tovább. A lemez mögötti szűk résbe illesztette a hajlított drótot, és óvatosan megcsavarta. A vakító sötétben egy halk, mechanikus kattanás csattant: a burkolat félrecsúszott, feltárva a felfelé vezető, elfeledett szellőzőakna fekete nyílását.