A rézspirál csendje

A zsilipajtó nehéz fémje gurgulázó dörenéssel csapódott a fészkébe. A rezgés végigfutott a szűk fülke padlóján, leállítva a levegőkeringető megszokott duruzsolását is. Az L-szektor végleg elszigetelődött a kolónia törzsétől; a csövekben elakadt a nyomás, és a vakító sötétségben csak a fém kihűlő pattogása maradt meg.
Alinda leereszkedett a hideg betonra János mellé, akinek a mellkasa még mindig szaggatottan emelkedett. A férfi a falhoz támasztotta a fejét, tekintetével a semmit kutatva a vaksötétben. Az ajtón túlról még átszűrődött az őrszemek fémes lépteinek tompa dobbanása, de a vastag szigetelés hamar elnyelte a hullámokat.
A nagymama óvatosan megmozdult a sarokban. Lassan félrehúzta a kopott szalmatalicska alját, és a szétmálló rongyok közül egy keskeny, rézből tekergőzött drótdarabot halászott elő. Az apró, kézzel formált spirál melegen csillant meg János karórájának haldokló kijelzőfényénél. Nem volt semmi funkciója, nem termelt energiát, a kolónia szabályai szerint puszta hulladéknak számított, mégis évtizedek óta őrizte.
– A gép csak azt ismeri, ami méri a teljesítményt – suttogta az öregasszony, és a drótot János tenyerébe nyomta. – De az ember ott kezdődik, ahová a hálózat nem lát el. Amikor olyat őrzöl, aminek nincs haszna, csak jelentése.
János ujjai köréfonódtak a hűvös rézspirálnak. A szektorban megszűnt az áram, a fagyos levegő lassan kúszott be a falakon át, de a zárt fülke sötétjében most először nem a kényszerű pedálozás ritmusa szabta meg a szívverésüket.