A sötétség melege — folytatás

Alinda teljes erejéből lerántotta a feszültségmentesítő kart. Éles szikraeső kíséretében hunyt ki az utolsó jelzőfény is a szervizaknában, s az L-szektor teljes folyosójára vaksötétség borult. A vészszirénák sikolya átváltott a záródó hidraulika tompa, ütemes sziszegésébe: a védelmi zsilip nehéz acéllapja megindult lefelé, hogy elreteszelje a zónát.
– Gyere! A nagymama fülkéje felé van egy szellőzőrés! – sziszegte Alinda a vaksötétben, és megragadta János nyirkos, remegő kezét.
A férfi botladozva követte a lányt a szűk járatban. Lépteik visszhangot vertek a hideg fémlemezeken, miközben az őrszemek csizmájának fémes csikorgása már az elosztó fülkéjénél járt. János a falnak támaszkodott, tenyerét a koromtól még forró csövekre szorítva. Rekedt, nehéz légzése megtörte a menekülés ritmusát.
– Nem gépek vagyunk, Alinda – lihegte a férfi, ahogy a lány átpréselte magát a résen. – A kolónia szemében csak pótolható erőforrás vagyunk. Pedálozó hús, amit lesselejteznek, ha csökken a feszültség. Mi tesz minket emberré, ha minden mozdulatunkat a rendszer osztja be?
– Az, hogy tudunk egymásért dönteni – felelte a lány, és áthúzta Jánost a dohos, meleg fülkébe. A sarokban a nagymama kuporgott a szalmazsákon, ijedten szorítva magához a régi pokrócot. Nem a sötétségtől félt, hanem attól, hogy a kolónia kíméletlen rendje végleg elnyeli a gyerekeit.