A bio-kvóta ítélete

Alinda kiért a kábelalagút szűk, nyirkos torkából a főelosztó félhomályos fülkéjébe. A csövek alatt János gubbadt a nyitott kapcsolótábla előtt; keze remegett, miközben megperzselt rézdróttal próbálta áthidalni a kiégett reléket. Az arca koromfekete volt a szikrák füstjétől, tekintetében tiszta rettegés égett.
– János! Ne nyúlj a főkapcsolóhoz! – sziszegte Alinda, miközben kiköpte a szájában gyűlő fémes ízt. – Az őrszemek lezárták a zsilipet. Ha rákapcsolod a kényszeráramot, az automata védelmi rendszer azonnal lefut!
A falba süllyesztett hangszóróból éles, gépies sziréna hasított a térbe. A kolónia központi rendszere jogosulatlan jelenlétet és áramveszteséget észlelt az L-szektorban. Az őrszem-ítélet protokollja nem ismert mérlegelést: a túlterhelt zónát nagyfeszültségű ívkisüléssel és gőzkifúvással kellett lezárni, a bent rekedt emberi tényezőt pedig selejtként leírni.
János dermedten meredt a villogó vörös kijelzőre. – Ha nem kötöm át, az egész szektorban leáll a levegőkeringetés – mondta szaggatottan. A járat felől már felharsant a nehéz, fémburkolatú csizmák ütemes csikorgása. – Az őrszemek nem mérlegelnek. Számukra már csak feláldozható bio-energia vagyunk.
Alinda megragadta a férfi csuklóját, és a feszültségmentesítő kar felé rántotta. Tudta, hogy már nem a hálózatot kell megmenteniük, hanem ki kell törniük a csapdából, mielőtt a rendszer rájuk sütné a végső ítéletet.