A család árnyéka az aknában

A frissen feltárt nyílásból áradó hideg, fémes levegő megcsapta az arcukat. A sötét akna torkolata, mint egy éhes száj, nyúlt feléjük a földből. János egy pillanatra megtorpant, a rézspirál még mindig a kezében. A nagymama lassan, de határozottan Alinda felé fordult.
– Nincs több időnk – suttogta az öregasszony, szemeiben a fáradtság mellett valami rendíthetetlen elszántság lobogott. – Az őrszemek nem adnak fel. Apád és anyád… mindenki, aki valaha itt élt, ezt akarta volna. Hogy szabadon válasszunk, ne pedig a gép döntse el, mi lesz velünk. Ez az esély. A napfény öröksége vár.
Alinda tekintete a koromfekete mélység és a fülke bejáratának homálya között ingadozott. Szívében éles szúrásként hasított át a családja gondolata. Az apja, aki minden reggel rezzenéstelen arccal ült a pedálokhoz, a fáradt anyja, aki a napi kvóta miatt sosem pihent igazán. És a kisöccse… Mi lesz velük? Vajon ők is eljuthatnak ide? Vagy ez a menekülés csak önző árulás, egy kétségbeesett kísérlet, ami szétszakítja azt, ami megmaradt a családjából?
Az L-szektorban a távoli zajok felerősödtek, mechanikus kattanások és tompa dörej, mintha a kolónia falai is zokognának a nyomás alatt. Az őrszemek közeledtek. Alinda ajka elvékonyodott, szemeiben megcsillant a kétségbeesés. Tudta, hogy ez a pillanat dönti el mindenüket. A nagymama szavaiban rejlő remény és a valóság kegyetlen súlya egyaránt nehezedett rá.
János meglátta a lány arcán tükröződő fájdalmat. Bár a félelem benne is ott munkált, tudta, hogy nincs visszaút. Bólintott a nagymama felé, majd Alindára nézett, bátorítóan. A lány egy mély lélegzetet vett, mintha az akna hideg levegőjével akarná feltölteni a tüdejét valami ismeretlen erővel. Nem volt más választás. A családja, az emlékei, a jövő. Mindezért egyetlen döntés maradt. Lassan, reszkető lábbal, de határozottan elindult a nyílás felé.