A kapott meleg

A sziklás ösvény meredeken lejtett a fagyos völgy felé, elhagyva a kolónia kivilágított peremét. Alinda lába megcsuklott a jeges hódarában, és szinte teljes súlyával a dermedt földre zuhant volna, ha L656 nem kapja el a karját. A szintetikus férfi mozdulata meglepően gyengéd volt, mentes attól a szögletes, gépies kimértségtől, ami a szűk szektorok rácsai mögött jellemezte.
– Vigyázz – mondta L656, és lassan a sziklafal védelmébe segítette a lányt. – A testhőd rohamosan csökken. Ha nem találunk szélvédett zugot, az idegrendszered percek alatt leáll.
Alinda reszketve szorította magához a vékony, kopott kabátot. Ujjai porcogósra fagytak, teljesen érzéketlenek voltak a metsző szélben. L656 óvatosan megfogta a lány mindkét kezét, és saját, most éledő, langyos szintetikus tenyerei közé zárta őket. A belső mag átkötött áramköreiből kisugárzó apró hőhullám lassan átterjedt Alinda megdermedt bőrére.
– Érzed? – kérdezte Alinda halkan, a gép rideg optikájába nézve. – A nagymamám azt mondta, az emberek régen így tartották egymásban az életet. Nem hálózati paranccsal, nem adagolt energiával... csak egymásért.
L656 zölden derengő tekintete megremegett egy pillanatra, mintha az adatsorok mögött egyetlen ismeretlen érzékelési kör záródott volna be. Nem engedte el a lány kezét. A kolónia szigorú napirendjében a szükségtelen érintés pusztán energiapazarló hibának számított, de itt kint ez az egyetlen emberi kapocs jelentette a menedéket.
– Ez a művelet nem szerepel a protokollomban – felelte L656 halk, szinte suttogó hangon. – De amíg a magom működik, nem engedlek el.