A fagyott kábelek felett

A fémes fedél halkan pattant ki a fagyos perem alatt, feltárva L656 száloptikás belső hálózatát. Alinda ujjai teljesen elzssibbadtak a metsző hidegben, ahogy a tartalék energiavezeték kék érszálait igazította a központi maghoz. Miközben a fagyott huzalokkal küzdött, akaratlanul is felidéződtek benne a nagymamája által őrzött szabad emlékek a kolónia előtti időkről. Azokban a mesékben nem léteztek hálózati korlátok, sem kötelező pedálciklusok: az emberek szabadon jártak a fák között, a napfény ingyen melegítette a bőrt, és a létezésért nem kellett naponta megküzdeni a rendszerrel.
Különös és fájdalmas volt belegondolni ebbe a zord valóságban. Míg a régi világban az emberi test magától lélegzett és élt a szabad ég alatt, itt kint egy mesterséges mag kihűlése pillanatok alatt jelentette a végleges megsemmisülést. Alinda a fagyos szélben reszketve próbálta összefogni az utolsó szigetelt szálat.
A kontaktus végül egy halk sercenéssel elpattant. Apró, sárgás szikra csapott ki a vezetékvégről, majd L656 mellkasán a baljós narancsfény lassan visszaszelídült egy stabil, mély zöld derengésre. A szintetikus férfi halk, mechanikus sóhajjal egyenesedett ki, mintha egy hosszú merülés után érte volna el újra a felszínt.
– A belső fűtőkörem stabilizálódott – mondta L656 szaggatottan, ahogy ujjait lassan próbálgatta. – De a kolónia hálózata már nem ér el idáig. Végleg kívül vagyunk a védőzónán.
Alinda felnézett a koromsötét, tiszta égboltra, ahol a csillagok hideg fényben ragyogtak. Ott kint nem volt Őrszem-ítélet, sem megszabott napirend. A nagymama emlékei a régi világról most már nem csupán elfeledett történeteknek tűntek, hanem az egyetlen olyan valóságnak, amiért érdemes volt továbbmenniük a sötét völgy felé.