A fagyos gerincen

A fagyos szél élesen vágott az arcukba, amint elértek a kopár gerinc tetejére. A távolban magasodó adótorony rozsdás vázszerkezete halkan nyögött a széllökésekben, mint valami elfeledett óriás csontváza. Alinda megtorpant, amikor L656 léptei hirtelen nehézkessé váltak; a kísérője fémes válla megroggyant, mellkasán a visszajelző fény zöldről baljóslatú narancssárgára váltott.
– A kinti hideg gyorsabban szívja az energiámat, mint számítottam – suttogta L656, hangjában szokatlan, szaggatott rekedtséggel. – Ha így folytatjuk a meredek emelkedőn, a torony tövéig sem jutok el. Leáll a belső magom.
Alinda szíve elszorult. A kolónia falain belül a szintetikus egységek örökkévalónak tűntek, kiszámítható rendben működtek a szünetmentes hálózaton, de itt kint, a nyers természet fagyában L656 sebezhető volt, akárcsak egy ember. A lány megragadta a férfi hideg, szintetikus kezét. A nagymamája egykor arról mesélt, hogy az egymásba kapaszkodó emberi érintések képesek átsegíteni Bárkit a legstötétebb órákon, de a zord valóságban a fizika törvényei nem ismertek könyörületet.
– Nem hagylak itt – mondta Alinda határozottan, bár a félelem jéggé dermesztette a gyomrát. – A torony aljában kell lennie egy régi szervizfülkének. Ott meghúzódhatunk, amíg átkötöm a tartalék akkumulátorodat.
A döntés súlya ránehezedett. Visszafordulni már lehetetlen volt: a kolónia túlterhelt kapui végleg bezárultak mögöttük. Előre menni pedig azt jelentette, hogy egyetlen hibás mozdulat a fagyott vezetékekkel L656 végleges leállását – a halálát – hozhatja. Amikor elérték a torony lábánál fekvő félköríves bádogfedezéket, L656 erőtlenül térdre esett a sziklákon. Alinda reszkető ujjakkal nyúlt a mellkasi szervizpanel felé.