Szikrák a mélyből

Ahogy Alinda és L656 óvatosan haladtak előre a csikorgó sziklákon, a hátuk mögött, a kolónia mélyéből tompa, vibráló morgás csapott fel. A szellőzőakna száján át kék és sárga fényvillanások lüktettek ki a hideg éjszakába. A hálózat, ahogyan az várható volt, nem bírta tovább a terhelést. Az őrszemek habozása és a lezárt szektorok áramköreinek áthidalása túlcsordította a rendszert; a kolónia elosztói kétségbeesetten szívták az energiát, de a régi vezetékek egymás után adták meg magukat.
– Odalent most biztosan szikráznak a biztosítékok – jegyezte meg L656, miközben fagyos lehelete fehéren kavargott a sötétben. – A teljes hálózat a túlterhelés határán táncol.
Alinda elmosolyodott, bár a keze még mindig remegett a hidegtől. A nagymamája gyakran mesélt azokról a régi időkről, amikor az emberek még gondtalanul pazarolták az áramot, s a túlterhelt vezetékek miatt néha sötétbe borultak az egész városszektorok. Odabent a betonfalak között a felügyelők most biztosan dühödten üvöltöztek a leeső feszültség miatt, miközben a pedálok monoton ritmusa megbicsaklott.
De itt kint, a nyílt ég alatt az energia teljesen másként működött. Nem volt központi számláló, sem fejadag. Alinda megigazította a kabátját, és a távoli, sötét dombvonulat felé mutatott, ahol egy elmosódott siluett tűnt fel a csillagfényben. Egy régi adótorony maradványa magasodott a sziklákon, a Napfény Örököseinek egykori menedéke felé vezető út első állomásaként. Határozott léptekkel indultak meg felfelé, maguk mögött hagyva a kolónia haldokló zümmögését.