A szervizakna küszöbén

L656 belső magjának zöldes derengése sárgára váltott. A fémvázból áradó meleggel együtt a szintetikus férfi mozgása is lelassult; a fagyos szél rátapadt a szintetikus bőrfelületre, dermedt réteget vonva az ízületeire. Alinda érezte, ahogy a férfi szorítása gyengül, ahogy az energiaadagolás a létfenntartó rendszerek javára leállítja a motorikus funkciókat.
– A belső energiatárolód eléri a kritikus határt – mondta a lány, és átkarolta a férfi hideg vállát, próbálva visszaadni valamit abból a melegből, amit az imént kapott. – Ha itt maradunk a gerincen, az ízületeid végleg megfagynak.
Nem volt idő mérlegelni. A sziklás hajlat mögött egy régi, félretolt szervizcsapóajtó feketélett a hóban – a kolónia építésekor hátrahagyott szellőzőakna járata. Alinda fél kézzel megragadta a rozsdás reteszt, és minden erejét bevetve elhúzta azt. A mélyből enyhe gőzpára törte át a fagyos levegőt.
Ahogy lesegítette L656-ot a keskeny lépcsőn, eszébe jutottak a nagymamája szavai. Az öregasszony sokat mesélt azokról a régi évtizedekről, amikor az emberek még nem a hálózat ritmusára lélegeztek, s amikor a méltóság nem a termelt energiában mérődött. De mi választja el valójában az embert a géptől, ha a gép képes lemondani a saját fennmaradásáról egy másik lényért?
L656 a nedves betonpadlón ült, optikája alig derengve követte a lány mozdulatait.
– Ez a kockázat nem volt racionális – suttogta a férfi, miközben Alinda a belső mag manuális átkötéséhez nyúlt a kabátja alól kihúzott rézvezetékkel.
– Nem a ráció tesz minket élővé – felelte Alinda halk, de határozott hangon. – Csak az, amit egymásért megteszünk.