A hűség csendes fénye

A sötét, nyirkos alagútban haladtak tovább, maguk mögött hagyva Kovács megdermedt testét. A falakon lecsapódó pára halkan csöpögött a rozsdás fémlemezekre. Az új lakó haladt elöl, kimért, nesztelen léptekkel, miközben János-G534 szorosan Alinda és Marika mellett maradt, óvva őket a sötétség árnyaitól.
Ahogy egy védettebb, keskeny csőelágazáshoz értek, János megállította a lányt. Keze reszketett, de szorítása meleg volt – olyan emberi gesztus, amit a kolónia hideg szabályzata rég büntetendőnek bélyegzett.
– Nagyanyád megbízott bennem, Alinda – suttogta János, s hangjában eltagadhatatlan gyengédség bujkált. – Mindig visszautasított, amikor a tiltott szektorok szélén egymás mellé sodort minket a műszak. A törvényre hivatkozott, a büntetőpontokra... de láttam a szemében, hogy nem a szabályok miatt fordította el a fejét. Féltett engem. És én... én mindennél jobban vigyázni fogok rád miatta.
Alinda meglepetten nézett a férfira. A kolónia szürke egyenruhái mögött most először látta meg a sorsok hálóját: a nagymama sosem beszélhetett nyíltan az érzéseiről, mégis, János tekintetében most ott élt a régi világ minden eltagadott melegsége.
– Tudta, hogy szereted? – kérdezte halk, töredezett hangon a lány.
János csak halványan bólintott a homályban, miközben az alagút mélyéről közeledő fémes morajlásra figyeltek.