A tartalék generátor

A fémes morajlás nem egy újabb Őrszem közeledtét jelezte, hanem a szervizjáratok alatti elosztócsomópont lüktetését. Az új lakó intett a többieknek, és egy alacsony fémrácson át leereszkedett a mélyebb, melegebb alagútba. János felsegítette Alindát és Marikát, miközben mindannyiuk lépteit ólmos fáradtság nehezítette – a kolónia megszokott ritmusa, a mindennapos pedálozás és a silány masszafogyasztás kiszívta az izmok utolsó tartalékait is.
Lent a falakat vastag rézkábelek borították, amelyek halkan zümmögtek a csapolt humán energiától. Az alacsony nyomású gőzcsövek mentén meleg levegő áradt, ami szokatlanul jólesett a nyirkos sötétség után. Alinda megérintette a szigetelt csövet, és eszébe jutott, amit a nagymamája mesélt a régi időkről: akkoriban a nap melegítette az embereket, nem pedig fordítva. A kolónián a saját testük hője és izomereje volt a gépezet egyetlen tápláléka, amit a rendszer az utolsó cseppig kisajtolt.
– Itt pár percre pihenhetünk – suttogta az új lakó, miközben egy elavult, kézi szeleppel elterelte a meleg gőzt a folyosó felé. – Az elosztó elnyeli a hősugárzásunkat, így az Őrszemek szenzorai vakok maradnak.
Marika erőtlenül dőlt a fémcsöveknek, János pedig a falból kiálló rézcsatlakozókra pillantott, ahol a testek ereje árammá szelídülve táplálta a kolónia felsőbb szintjeit. Alinda kihúzta magát: a saját verejtékük árán működő világ nem tarthatja őket örökké fogságban.