A rácsok fekete csendje

A nehéz vasajtó fémes csattanással csapódott be mögöttük, kizárva a dinamóterem vörös vészfényeit, de a pusztulás nem maradt a falakon túl. Az Őrszem utolsó, kétségbeesett ívkisülése még átjutott a réseken: egy kékes villám csapott végig a szűk szervizjárat nyirkos fémrácsain.
Kovács, aki a küszöbön állva még mindig a szabályzatot habogta, telibe kapta a kisülést. A műszakvezető teste hátrafordult, mereven megrándult, s a pormentesítő rácsra zuhant. A megégett ruha és a megperzselt hús fojtogató szaga azonnal elárasztotta a szűk alagutat.
– Kovács! – nyögte János-G534, és reszketve szorította magához a síró Marikát.
Az új lakó azonnal a férfi fölé térdepelt, s két ujját a nyakára szorította. Csak egyetlen pillanatig vizsgálta, aztán komoran megrázta a fejét. Arcán nem döbbenet ült, hanem a sokat látott katonák hideg célszerűsége. Kovács tágra nyílt szemeiben a rettegést felváltotta a végleges csend. A kolónia szigorú napirendje többé nem érte el őt.
Alinda a hideg betonfalnak lapult. Torkában dobogott a szíve, s önkéntelenül a hallott mesékre gondolt: nagymamája szerint a régi világban a halottakat virágokkal siratták el a szabad ég alatt. Itt a halál nem volt más, mint egy hirtelen leállt motor, egy selejtezendő bio-energiaforrás.
– Tovább kell mennünk – mondta az új lakó. – A tisztítók perceken belül itt lesznek.