A katona árnyéka

A hidraulikus kar csattanva csapott le, de az új lakó nem hátrált. Olyan reflexszel mozdult, amelyet nem a pedálok melletti gépies robotolás, hanem a kolónia előtti idők kemény kiképzése formált. Mielőtt az Őrszem acélujjai elérhették volna Alindát, a férfi félrelökte a lányt, és a feszítővasat izomból a gép vállízületébe ékelte. A fém a fémnek feszült, s a kinyúló kar szikrázó ropogással akadt el a sötétben.
– A szerviznyílás felé! Most! – parancsolta az új lakó. Hangjában olyan nyers, katonai tekintély zúgott, ami még a megdermedt Kovácsot is megtorpantotta. Az új jövevény korábban azt állította, a légió kötelékében szolgált a nagy összeomlás előtt – amit a műszakvezető eddig olcsó mesének hitt. Ám a férfi minden mozdulata egy sokat megért katona kíméletlen pontosságáról tanúskodott.
Kovács megrettenve nézte a szikrázó gépet, amelynek vörös optikája zavartan pislákolt a beszorult vasdarabtól. János-G534 felragadta a reszkető Marikát, és a feltört tartaléktartály mögötti elfeledett járat sötétje felé terelte.
– Ha elhagyjuk a termet, selejtezésre ítélnek minket! – üvöltötte Kovács, de az új lakó megragadta a műszakvezető zubbonyát, és határozottan a nyitott szervizajtó felé taszította.
– Ha itt maradsz, öt másodpercen belül halott vagy – vetette oda hűvösen az új lakó.
Alinda a járat küszöbén visszanézett. A férfi arcát megvilágította az Őrszem haldokló vészfénye; nem megtört kolónialakó volt már, hanem egy harcos, aki szembeszállt a gépi végzettel.