A hús és a fém határa

A nyirkos járatfalak mentén haladva a koromfekete homály fokozatosan elnyelte a távoli csarnokok riadószirénáinak tompa búgását. János megállt egy korhadt faajtó romjai előtt, amely egy elfalazott ellenőrző fülkébe vezetett. A rozsdás pántok ellenállás nélkül engedtek a nyomásnak.
Odabent a fémvázas polcokon elszórt szerszámok és porlepte berendezések hevertek. Nem volt itt egyetlen szervómotor vagy pedáldinamó sem. A tér nem a termelésnek adózott, hanem a puszta létezésnek: a falra rögzített kis fakeretben egy megsárgult, kopott fotó lógott, amelyen két névtelen alak állt a szabad ég alatt, arcukon a kolónia által megvetett, haszonelvűség nélküli mosollyal.
– Hát így – suttogta Alinda, és ujjbegyével végigsimított az elhomályosult üveglapon. – A kolónia számon tartja a kalóriát, az izommunkát és a selejtet. De mitől lesz valaki ember, ha a hús csak az áramfejlesztés fűtőanyaga?
János nem felelt rögtön. Megérintette saját csuklóját, ahol az akkumulátorok csatlakozójának hege éktelenkedett. A rendszer a gépek nyelvére fordított mindent: a halált selejtezésnek, a létezést teljesítménynek hívta. De a sötétben töltött pillanatok, a nagymama által megőrzött tiltott mesék és a láncreakcióig feszített akarat most átlépték ezt a határt. Az Őrszemek rácsai nem védhették meg a hálózatot az emberi emlékezet veszélyes jelenlététől.