A közös menedék — más fényben

János megfogta Alinda hideg, remegő kezét, és közelebb húzta a járat mélyén futó gőzcső halvány melegéhez. A lány ujjai görcsösen szorultak a fakeret szélére, de a fiú határozott érintésére lassan felengedett a feszültség a vállában. A sötétben most először nem a pedáldinamók megszabott üteme, hanem a másik szapora lélegzetvétele határozta meg a perceket.
– Remegsz – mondta János halkan, és levette elnyűtt, olajfoltos vastag mellesét, hogy a lány vállára terítse. A kolónia szigorú rendjében a testi érintés vagy az önzetlen gondoskodás felesleges energiapazarlásnak számított, olyan luxusnak, amit az Őrszemek azonnal gyanúsnak bélyegeztek. Itt, a lezárt fülke árnyékában azonban ez a mozdulat jelentette az egyetlen valódi védelmet.
Alinda megszorította a kormos szövet szélét, és felnézett a fiúra.
– Ha rájönnek, hogy kimaradtunk a műszakból, a nagymamát fogják először kikérdezni – suttogta, és a hangjában megremegett a rettegés. – Nem bír ki még egy kihallgatást. Nem hagyhatom, hogy miattam bűnhődjön.
– Nem vagy egyedül, Alinda – felelte János, és leült mellé a porlepte szerszámosládára, vállukat egymásnak vetve. – A hálózat zárlata időt nyert nekünk. Nem menekülünk örökké: ha megértjük, hogyan működött ez a régi fülke, utat nyithatunk a többieknek is.
Az összekulcsolt kezek melege lassan átjárta a szűk helyiséget. Ebben a sötét szegletben a köztük lévő kötődés már nem pusztán a közös veszedelem szülötte volt, hanem tudatos vállalás: az emberség megőrzése a gépek birodalmában.