A horizont lehelete

A reteszek fémes döccenése után a dinamók nehéz lendkerekei lassan veszíteni kezdtek pörgésükből, s a teremre fojtogató, vöröses vészvilágítás borult. Alinda óvatosan a remegő Nagymama karja alá nyúlt, hogy felsegítse őt a vasvázas ülésről. Az idős asszony ujjai görcsösen kapaszkodtak a lány munkásingébe, miközben mellkasából sípoló, szaggatott levegővétel szakadt ki.
A szomszédos átjárónál az új lakó a betonpadlóhoz lapulva zihált. Rémült tekintettel bálványozta a kireteszelt, mégis zárva maradt vasajtókat, mintha a kolónia betonfalai örökre elnyeléssel fenyegetnék. János-G534 szótlanul lépett mellé, s nyers mozdulattal felsesegítette a riadt embert, miközben az Őrszemek gépies léptei visszhangoztak a felettük húzódó fémkarzaton.
„Nem volt mindig acélból az ég, Alinda…” – suttogta a Nagymama, ahogy lassan az elosztófolyosó felé botorkáltak. Deres hajára vörös fényt vetett a szálló fémpor. „A dédszüleid még látták a valódi Napot. Azt mondták, a fűnek nedves szaga van reggelente, s a horizont nem falban végződik, hanem a végtelen kékben.”
Alinda szorosan tartotta a gyengülő testet. A szabad világ emlékei a kolóniában szigorúan büntetendő tévelygésnek számítottak, mégis ez az örökség adta az egyetlen értelmet a pedálok könyörtelen taposásához. Az új lakó megtorpant, s tágra nyílt szemmel hallgatta az idős asszony tiltott szavait.
A szektorajtó felett felvillant a pihenőidőt jelző lámpa. Alinda tudta, hogy a gép holnap újra elszívja az erejüket, de a szabad ég emléke elfojthatatlanul izzott a vészvilágítás árnyékában.