A hibaablak

Az Őrszem vörös pásztázófénye megtört a szellőzőrács porlepte peremén. A gép belső rendszere másodpercekig mérlegelt: a Fülke-14-ben tapasztalt engedetlenség helyi vétség volt, de a csőhálózatból érkező ütemes kopogás kiterjedt szektorhibát sejtetett. A szervómotorok magas frekvenciájú sípolással fordították el a nehéz acéltestet a szűk helyiség közepe felől.
– Anomália rögzítve a kilences járatban – recsegte a fémes hangszóró, miközben a sokkolóbot feszültsége lassan visszaesett. – Eljárás felfüggesztve. Elsődleges feladat: hálózati ellenőrzés.
János nem tehetetlenkedett. Kihasználva a gép figyelmének elmozdulását, óvatosan Alinda elé lépett, és visszatolta a lányt a Fülke-14 hátsó szegletébe, a Nagymama szalmamatraca mellé. Gábor bácsi a falhoz lapulva szorította össze a száját, nehogy egyetlen kósza nehéz légzéssel is felhívja magukra a figyelmet.
– Ne mozduljatok – suttogta János. A hangja rekedt volt a feszültségtől, de a tekintete szilárd maradt.
A robot megfordult, és nehéz, ütemes léptekkel kigördült az ajtónyíláson. Amikor a fémnyikorgás elhalkult a folyosó sötétjében, a kis helyiségben megsűrűsödött a levegő. Nem a megkönnyebbülés töltötte be a teret, hanem annak a felismerése, hogy valami jóvátehetetlenül megváltozott.
Alinda kinyújtotta a kezét, és megérintette János hideg, izzadt csuklóját. Az érintés szinte égetett a kolónia megszokott, gépies távolságtartásában. Nem szóltak semmit, de a lány szorításában benne volt az az elfojthatatlan vágy, amit a szabályzatok évtizedek óta próbáltak kigyomlálni a lakókból. Az emberi kötődés többé nem titkos emlék volt, hanem a fennmaradás egyetlen eszköze.