A hálózat visszhangja

A jel elindult, a visszajelző apró dióda halványan pislákolt a rögtönzött rézcsatlakozón. János felnézett, s a nyirkos szervizalagút mennyezetét pásztázta. A zárt L-szektor felé futó impulzus nem csupán az elszigetelt lakókhoz továbbított életjelet, hanem a múlt egy eltagadott szeletét is felszínre hozta.
János – akit a kolónia szürke nyilvántartása csak G534-esként jegyzett – emlékezetében tisztán élt az a pillanat, amikor próbált közelebb kerülni Alinda nagymamájához. Az asszony a szabályzat hideg logikáját követve akkor elutasította a közeledését, hiszen a közösségben az egyéni vonzódás súlyos fegyelmi vétségnek számított. János azonban a szigorú tekintet mögött mindig megérezte a viszonzott gyengédség elfojtott melegét.
– Működik? – suttogta Alinda a falnak lapulva, miközben a szellőző huzatja meglebbentette a haját.
János nem felelt rögtön. Tenyere belesajdult a túlterhelt vezeték forróságába, de nem engedte el a csatlakozót. A saját kódját használta fel: azt a tiltott frekvenciát, amelyet évekkel ezelőtt az idős asszonnyal közösen alakítottak ki a műszakok monotonitásában. A betonfal mélyéről váratlanul három halk, ritmikus szisszenés válaszolt. A nagymama egykori féltett jelzése kelt életre a hálózatban, bizonyítva, hogy a fal túlsó oldalán a kötelék nem enyészett el.