A halk intés

A vörös vészvilágítás vibrálásában egy árnyék mozdult meg a folyosó túloldaláról. János, a G534-es azonosítójú gépész lépett elő a homályból, miután a szomszédos szakasz biztosítékdobozát lezárta. Óvatosan, nesztelenül igazította meg nehéz vászonkabátját, és a 14-es fülke rácsa melletti falhoz lapult, épp távol az Őrszem vizsgáló lencséitől.
– Nem éri meg a büntetőpontokat, Anna néni – mondta fojtott, rekedtes hangon János, egy pillanatra az idős asszonyra emelve a tekintetét. A hangjában nem volt vád, csak nyers, őszinte gondoskodás. – A C-szektor elosztója fél órán belül újraindul. Elég egyetlen meggondolatlan mozdulat, és a fegyelmi bizottság megvonja a havi vízfejadagjukat.
Alinda megtorpant, ujjai lassan elengedzték a fémrácsot, miközben Teréz még mélyebbre húzódott a sarokban. A Nagymama kihúzta magát a sötétben, és mereven szembefordult a férfi sziluettjével. Arca feszült volt a szigorúságtól, hangja szándékosan hűvösre sikeredett, ahogy megpróbálta tartani az előírt távolságot.
– Nincs szükségünk a tanácsaira, G534-es – felelte sziszegve az asszony. – A szabályzat világosan megtiltja a fülkék közötti szóbeli érintkezést áramszünet idején. Ne tegye kockára a saját státuszát is miattunk!
János nem mozdult, csak halványan elmosolyodott a homályban. Szemében ott tükröződött az a régi, tiszteletteljes elismerés, amellyel mindig is figyelte az idős nő tartását. A Nagymama kényszerűen elfordította a fejét, de a kezének reszketése elárulta: a szívében elszoruló hálával fogadta a férfi halk kiállását, még ha a kolónia törvényei szerint el is kellett utasítania azt.