A meggondolatlan lépés

A vörös vészvilágítás pislogása alig világította meg a C-szektor folyosóját. Az Őrszem nehéz léptei távolodtak az ellenőrzőpont felé, miközben a fémlemezek hőtágulása pattogott a sötétben. Alinda nem tehetett róla, a benne feszülő tehetetlenség hirtelen dühvé torzult. Elegem van a lapulásból – gondolta, és egyetlen meggondolatlan mozdulattal megragadta a fülke félig kireteszelt, meglazult ajtaját.
– Ne nyúlj hozzá, te esztelen! – csattant fel a Nagymama sziszegve, és görcsös ujjakkal igyekezett visszahúzni a lány karját. – Hát semmit nem értettél meg abból, amit a szüleidről mondtam? Aki most felelőtlenül kilép, az nem ember lesz, hanem hús a megsemmisítőben!
– De legalább nem a padlón rohadok el, mint ti! – vágta rá Alinda fojtott, éles hangon, és gátlástalanul kitépte a kezét az idős asszony szorításából. Teréz az összetolt fekhely sarka felé húzódott, arcát a tenyerébe temetve a félelemtől.
A szomszédos 14-es fülke rácsai mögül az új lakó fémből készült szerszáma egyetlen pattanással feszítette ki a feszültségmentesített doboz fedelét. A két nő közt feszülő csend élesebb volt, mint a generátorok leállt zúgása. A Nagymama arca megsápadt a vörös derengésben; nem a büntetéstől félt, hanem attól, hogy a lányban elszabadult düh éppen azt pusztítja el, amit generációk óta próbáltak megőrizni: a tisztánlátást.
– A szabad ember nem a dühével dönt, Alinda – suttogta a Nagymama remegő hangon, miközben a folyosó végén az Őrszem mechanikus kattanással visszafordult a kattogó kapcsolótábla felől. – Ha most kirohansz, nem szabadságot szerzel, csak megkönnyíted a dolgukat.