A gerinc tartása

Nagymama halk nevetése hamar elenyészett, ahogy a fülke hideg betonfala visszhangozni kezdte a folyosó felől szivárgó fémes búgást. Alinda végignézett az apró helyiségben szorongó embereken: a megtört testeken, amelyeket a kolónia áramfejlesztő pedáljai nap mint nap a végsőkig kizsigereltek. Vajon ember marad-e valaki pusztán attól, hogy a vére még kering, miközben minden gondolatát a következő műszak rettegése és a gépóriások éhsége tölti ki?
A 84-es alany letelepedett a padlóra, s kormos ujjával a finom porrétegbe rajzolta a szellőzőjárat mechanikus reteszének vázlatát. Magabiztos, kimért mozdulataiban visszaköszönt a régi világ elfeledett fegyelme – az az öntudat és tartás, amit a kolónia számozott egyenruhája és a folyamatos létszámellenőrzések sem tudtak teljesen kitörölni belőle.
– Amíg megőrizzük a saját döntésünk jogát, nem válunk puszta alkatrésszé a hálózatban – suttogta Nagymama, s lassan megérintette Alinda remegő vállát. – Az ember nem az elhasznált kilowattok összege, kislányom.
Alinda ránézett Jánosra, aki a fekhely alól kihúzott egy elnyűtt, lapos fémdarabot. A fiatal férfi tekintetéből eltűnt a korábbi határozatlanság. Nem a kolónia szabályzatának akartak többé megfelelni, hanem a saját lelkiismeretüknek. János nem szólt egy szót sem, de ahogy rászorított a rögtönzött szerszám nyelére, elárulta: készen áll vállalni a kockázatot.
Gábor bácsi halkan sóhajtott, majd lassan az ajtórés felé lépett, s testével takarta a bentieket, hogy fedezze a készülődés zaját. A szűk fülke fojtogató levegője hirtelen megtelt egy addig ismeretlen, veszélyes reménnyel.