A csavarhúzó és a családi fegyelem

János fémdarabja száraz, csikorgó hangot adott, ahogy a rács tövébe feszítette. Gábor bácsi rögtön köhécselt egy szándékoltan hangosat, hogy elnyomja a fémzajt, bár a száraz köhögése inkább hasonlított egy haldokló kompresszor szuszogására, mint természetes emberi reakcióra.
– Ha a falmesterek megneszelik, hogy megbontjuk a szellőzőt, apádat visszahozzák a D-szektorból, hogy személyesen pedálozza le a büntetésünket – mormogta Gábor bácsi az ajtajuk rése felől.
Alinda elnyomott egy félmosolyt. A családja mindig híres volt a kétes kolónia-rekordokról: az apja kilenc éve tűnt el a csőgörények között, miután véletlenül leejtette az egyetlen villáskulcsot a főturbinába, az anyját meg áthelyezték a hűtőblokkba, mert túl sokat kérdezett a műanyag főzelék összetevőiről. Az egyetlen maradék családi örökség Nagymama makacs memóriája volt, meg a meggyőződés, hogy a csapvíz régen nem volt fémszagú.
– Apád legalább értett a műszaki dolgokhoz – suttogta Nagymama, miközben kisimította Alinda kócos haját. – Nagyapád a kétezres években még egy kiégett izzót sem tudott kicserélni anélkül, hogy le ne csapta volna az egész utca biztosítékát. Szóval János, ha felrobbantasz minket, legalább a családi hagyományt követed.
A 84-es alany félrestolta Jánost, és tapasztalt kézzel, egyetlen határozott mozdulattal kiakasztotta a belső pöcköt. A szellőzőjárat sötét nyílása sziszegve nyílt meg, hideg, áporodott levegőt árasztva a szűk fülkébe.