A pulzus melege

A nyitott rácson át kiáramló hűvös huzat megremegtette a fülke elnyűtt függönyét. A 84-es alany óvatosan bekukucskált a sötét, csőszerű alagútba, majd feszülten hátranézett. Szemében a megszokott gyanakvás mellett riadalom csillant meg.
– Nincs sok időnk, a szellőztető ciklus tíz perc múlva indul – suttogta szaggatottan.
Gábor bácsi reszkető kézzel tapasztotta a fülét az ajtó melletti fémlemezre, hallgatózva, hogy közelednek-e a megszokott járőrléptek. János közelebb lépett Alindához, és habozva kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse a rács magasságában húzódó peremre. A lány megdermedt egy pillanatra. A kolónián a fizikai érintés ritka, majdnem teljesen elfeledett gesztus volt; a lakók megtanulták kerülni a felesleges testkontaktust, mintha minden egyes meleg szorítás energiapazarlás lett volna.
Nagymama odaérintette ujjait Alinda csuklójára. Szorítása gyenge volt, mégis különös biztonságot árasztott.
– Amikor nagyapáddal először fogtuk egymás kezét a földalatti menedékben – suttogta az idős asszony halk, elcsukló hangon –, sötét volt és hideg. De tudtuk, hogy amíg érezzük a másik pulzusát, nem gépek vagyunk a gépteremben, hanem emberek.
Alindában a félelem áradata mögött édes melegség támadt. Megszorította János ujjait, s a fiú szemébe nézett. A mozdulatban több volt, mint puszta segítségnyújtás: egy néma szövetség, hogy az ismeretlen sötétségben sem veszítik el egymást. János gyengéden megtartotta a lányt, míg az felkapaszkodott a szellőzőnyílás szélére, s óvatosan bekúszott a fémes, szűk alagútba.