A gépsor ritmusa

A folyosó sötét acélburkolata hamarosan átadta helyét a hármas generátorterem fojtogató hőségének. A lábak alatt remegett a rácsos padló, ahogy a pedálsorok egyszerre indultak be a műszakváltást jelző sziréna sivítására. 2050 óta, mióta az első nemzedékek leköltöztek a föld alá, a kolónia falaiban nem csillapodott ez a gépies lüktetés. Alinda számára a sziklarepedéseken túlterjedő egykori világ csak a nagymama esti meséiben létezett; a mindennapok valóságát az örökölt fogság acélszerkezete jelentette.
A lány óvatosan a zubbonya béléséhez szorította a csőjáratban talált leletet. A hideg fém nehéz szögként nyomta a bordáit, miközben elfoglalta helyét a pedálállomáson. L656 a felső ellenőrző járdán lépkedett, elektronikus jegyzőkönyvét szorongatva, szúrós tekintettel pásztázva a munkások megfeszülő hátát.
János a szomszédos kenőbaknál állt meg. Munkásruháján vastagon ült a gépzsír, de mozdulatai céltudatosak voltak. Úgy helyezkedett el a szűk átjáróban, hogy széles vállával elfedje Alindát az ellenőr pillantása elől.
– Állítsd be az áttételt, mielőtt észreveszi a kimaradást – suttogta János, anélkül, hogy a lányra nézett volna. Keze a kenőprésen dolgozott, de minden idegszálával a mennyezeti lámpák vibrálását leste.
Nagymama a szomszédos generátornál kimérten, megszokott mozdulatokkal forgatta a szelepet. Bár az előbb elutasította a segítséget, most csöndesen, egyetlen rövid pillantással jelezte Jánosnak a háláját, mielőtt a nehéz gépezet zúgása végleg elnyelte volna a szavaikat.