A gépsor névtelenjei

A generátoregység zsilipkapuja mögött a levegő nehéz volt, ózon és égett gépolaj szaga terjengett. János egy kattanással lezárta a mögöttük lévő rácsot. A homályból hirtelen egy alak lépett elő, kezében rozsdás csavarkulcsot szorongatva. Kovács volt az, a harmadik műszak pedálosa, arcát vastag korom borította, szemei tágra nyíltak a rettegéstől.
– Nem szabadna itt lennetek – suttogta Kovács, hangja remegett a fáradtságtól. – Ha az Őrszemek bemérik a feszültségesést, mindannyiunkat a fagyasztóba visznek. Én csak… csak dolgozni akarok. Élni akarok.
Alinda végignézett a férfin. Kovács ujjain a bőr húsig kopott a dinamó fogantyúitól. Ez lenne az ember? Egy biológiai alkatrész, amely csak addig ér valamit, amíg képes tölteni a telepeket? A nagymama történeteiben az emberek még egymásért léteztek, nem a gépek fenntartásáért.
– Kovács, hallgass – lépett közelebb János. – Nincs már visszaút. A hálózat túlterhelt. Válassz: maradsz gépnek, vagy segítesz nekünk átjutni?
A folyosó végén felzúgott egy szellőző. A kolónia szigorú napirendje szerint most kellene kezdődnie a létszámellenőrzésnek. Kovács a kezére nézett, majd Alindára. A lány kinyújtotta a tenyerét, megmutatva a csapágygolyót. Az egyszerű fémdarab visszaverte a generátor halvány, vöröses fényét. Egy apró szimbólum a múltból, ami bizonyította: valaha többre hivatott az ember, mint az örökös pedálozásra.